„Őrültek” világa: Sajgó Balázs atya elmélkedése Húsvét második vasárnapjára
Az igazi mesék nem azért mesék, mert nem igazak, hanem azért, mert az Élet igazságait úgy rejtik magukban, hogy az őszinte kereső azokat megtalálja.
Egy ilyen mese szerint, az egyik völgyben elhelyezkedő várost mindig köd fedte be. Lakói közül senki sem látta soha a nap fényét, hiszen a város vezetősége kijelentette: „Nincs szebb a mi medencénknél. Mindenünk megvan, amire csak szükség van.” Ezt mindenkinek tudomásul kellett vennie. Élt a városban egy idős ember, aki többször mesélt unokájának arról, hogy létezik egy másik világ is, ahol lehet látni a napot. Kezdetben jelezte másnak is, de őrültnek tartották. Az unoka azonban fontolgatni kezdte a dolgot és elhatározta, hogy egyik éjjel felmegy a hegyre, ahol megvárja a hajnalt, hiszen kíváncsi volt nagyapja állítására. Bármennyire is bolondnak vélték őt – érezte, hogy nagyapja nem vezetheti őt félre. Egyik éjjel meg is tette a merész lépést! Elindult, hogy a saját szemével lássa mindazt, amiről nagyapja beszélt. Fel is ment a hegycsúcsra, és csodálatos élményben volt része: látta a napfelkeltét és fentről a nagy ködöt, amely befedte a völgyben fekvő várost. Csupán egy torony teteje látszott ki a nagy ködből. Nagy boldogság töltötte be a gyerek szívét. Azon a reggelen fennhangon hirdette mindenkinek: láttam a napot.
Az öreg megfertőzte – mondták – újabb őrült került a faluba.
Aztán egyik nap, valaki ismét fellopakodott a nagy hegy csúcsára. Ő is hirdetni kezdte: van másik világ is...
Növekedett a világosság – a fejekben és a szívekben is.
A próféták azok az emberek, akik látják a fényt, mert nemcsak fizikai szemüket használják. Belülről kifelé érzik és tudják az Istent. Látják az Isten arcát – másokban is. Istenfélelmük nem a Nagy Fénytől való félelem, hanem annak látása és őszinte meghajlás előtte.
Akire rávilágít ez a Fentről jövő Fény, az megvilágosodott emberré válik. Először úgy tűnik, hogy széttöredezik egész élete és ezeket a töréseket nagy szenvedés kíséri. Aztán következik a megértés, hogy életének széthullott darabjait el kell engednie, hogy megmaradjon, ami igazán lényeges.
A szenvedésben Isten haragját érezhetem első megtapasztalásként, aztán rádöbbenek, hogy ez az Ő irgalmasságának fénye, amely azért világít meg mindent bennem, hogy széthulljanak életem azon darabkái, amelyekre többé már nincs szükségem. Addig sem volt, csak azt nem tudtam.
Amikor széthullanak életem darabkái, akkor azt Isten haragjának élem meg, valójában ebben a fájdalomban tapasztalom meg szerető és irgalmas Jelenlétét.
Ekkor változik meg a képem róla és kezdek többet látni. Megnyílik a másik szemem is, a belső szem, amely már látja az Istent – másokban is. Ez a látás tesz tisztává, így válhatok Istennek mai prófétájává, aki Isten irgalmasságát már megtapasztalásként hirdeti.
A következő lépés, hogy eltűnnek emberek az életemből, akik addig még barátaim is voltak. Nem értenek már, mert őrültnek vélnek, hiszen ők még nem látják azt a szeretet-fényt, amely megszenvedtet és megtisztít. Ők is látni fogják...
Isten mindenkinek mutatja irgalmas, mindenkihez lehajló, a mindenkihez maga szintjén közeledő arcát.
Lehet egy betegség, egy gyász is istenélmény: mindenkinek másképp mutatkozik meg. Ha ezt valaki meglátja, megteheti, hogy elfordul, de akkor nyugtalan marad. Ha pedig magára engedi ezt az irgalmas tekintetet, megszületik a belső béke. Elindul a belső megértés és ennek következményeként az igazi megtérés. Megszületik a felismerés, amely Tamás apostolban is megszületett: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20, 24)
Az 1905-ben Lengyelországban született kislány, Maria Faustina kiskorától hallotta a büntető Istenről szóló dörgedelmes prédikációkat. Húsz évesen belépett az Istenanyáról elnevezett irgalmas nővérek kongregációjába. Ott kapta a Faustina szerzetesnevet. Nem sokkal a belépése után tuberkulózist kapott és harminchárom évesen halt meg.
Az ő kijelentései szerint ismételten megjelent neki a Szűzanya, Jézus, az angyalok és szentek, amit ő komolyan vett. Bolondnak tartották. Vízióiban és látomásaiban azt a küldetést kapta, hogy Isten Irgalmasságának hirdetője legyen, és érje el azt, hogy Isten irgalmasságáról ünnepet vezessenek be az egyházba a húsvét utáni első vasárnapon. Isten ragyogásáról beszélt, amely megváltoztatja az emberek életét, ha hisznek benne és szeretik Őt. Őrültnek tartották, pszichiátriára küldték.
Szent II. János Pál pápa a kezdetben eretneknek tűnő apácát 2000-ben avatta szentté és az egész egyházban kötelezővé tette a Húsvét utáni első vasárnapon Isten irgalmasságának ünneplését. (Egyébként az ő halálának napja az isteni irgalmasság vasárnapjának előestéjén van).
Faustina nővérnek volt bátorsága magára engedni Isten irgalmas tekintetét és megváltozott benne az Istenről alkotott kép. Kezdte látni azt a szerető és irgalmas Istent, Akiről Jézus beszél hitelesen az evangéliumokban.
Én hiszek Jézusnak, Aki Isten szeretetét nemcsak hirdette, hanem meg is mutatta életével és életében? Ha nemcsak mondom, hanem kezdem látni is, mások is látni fogják. Egyesek elhagynak, mert még nem értenek, mások társulnak.
A lényeg, hogy növekedjék a Fény, nyerjen teret a világosság!
