Úri-ember: Sajgó Balázs atya elmélkedése Húsvét 3. vasárnapjára

Húsvét harmadik vasárnapjának evangéliumában az Úr úgy jelenik meg a tanítványok előtt, mint egykor régen, halászás közben.

Húsvét előtt, amikor Péter meglátja a vízen közeledő Urat, nagy lelkesedésében feléje indul, s elkezd süllyedni. Húsvét után, Jánossal együtt ránéznek a parton álló emberre és felismerik az Urat: már nemcsak néznek, hanem látnak is.

A feltámadt Jézus most már az „Egyetemes Krisztus” – Richard Rohr ferences szerzetes kifejezésével élve. Bárhol, bármikor, bárkinek megjelenhet, amikor az ember készen áll a felismerésre. A rejtőző Isten megnyilvánul, Krisztus jelenvalóvá válik.

Oly sokszor részt veszek a szentmisén, az eucharisztia ünneplésében, hallom az alapító szavakat: „ez az én testem”, „ez az én vérem kelyhe” és egyszercsak berobban a felismerés: az Úr az. Az az Úr, aki annak idején megjelent a tanítványoknak, megvendégelte őket, most is megteszi: veled, velem, bárkivel. S akiben ez a felismerés megszületik, az elindul – mások és a másik felé s akkor történnek igazi találkozások azokkal, akik hasonló élményben részesültek. Igazán csak azok értik meg egymást, akik hasonló élményben részesültek. Nemcsak hallottak Róla, nemcsak hirdetik Őt, hanem találkoztak is vele. Akik ugyanazt az Urat látják, EGYETértenek, hiszen Egy az Úr.

Nem mindig azok a hozzám közelállók, akikkel fizikailag együtt élek, hanem azok, akik ugyanazt az Urat érzik magukhoz közel s Őt valóban közel érzik. Így növekszik a Feltámadt Krisztus Fénye, Egy-Házban.

A feltámadás előtti hit fellángolásokkal kezdődik, a feltámadás utáni hit pedig meggyőződéssé válik. Van különbség a kettő között, hiszen ez a második az igazi, ez a cél. Mégis az első feltétele a másodiknak.

Péter fellángol és elindul. Szükséges ez a fellángolás, de nem elég, amint az később kiderül, hiszen elkezd süllyedni. Nem elég a kezdeti fellángolás, szükséges a kitartás az úton, amely azonban nem zárja ki a kudarcokat sem. Sőt, sok kudarc vezet a legnagyobb sikerhez. A legnagyobb siker pedig az, amikor felismerem az Urat.

A FELISMERÉS szó magában rejti a felismerés lépéseit. Induljunk a szó végéről:

ÉS: Akkor haladok a krisztusi úton, ha mindig van egy „és”. Mindig van tovább. Nem állok meg, nem állok le a fejlődésben.

RÉS: Ha továbblépek, lehetetlen, hogy ne vegyem észre azokat a réseket, amelyen keresztül beljebb és feljebb léphetek. Beljebb lényem középpontja felé és egyben feljebb az Úr felé.

MERÉS: Van bátorságom továbblépni és közben merítek a már meglévő tapasztalásaimból és találkozásaimból, ahol ráéreztem arra, hogy nem jó sokáig leállni, hiszen akkor falakat építek.

IS: Nemcsak nekem, másnak is lehet igaza egyszerre, mert a képnek csak magamra vonatkozó részét látom. Ha látom.

ISMERÉS: Minél beljebb haladok lényem középpontja felé és minél feljebb lépek az Úr felé – annál többet ismerek meg Belőle, magamból és másokból. Képessé válok egyre közelebb kerülni magamhoz, Istenhez, a másik emberhez. S bár ismeretemben fejlődöm – s látom jobban a rosszat is a jó mellett – képes vagyok megbocsátani.

ELISMERÉS: Ha növekszik az ismerés, egyre jobban elismerem a másikat, tisztelem őt. S Isten arcát is kezdem látni benne, ahogy magamban is.

FELIMERÉS: Így jutok el a felismerésre, hogy amit addig néztem, azt valójában nem is láttam igazán. S akkor kimondom Istenre: az Úr az. S az Úr arcának egy-egy részletét ismerem fel a másik emberben – s önmagamban is.

Az Úrral való találkozás által így válok Úri-Emberré.

S akkor már nem tudom a régi életemet élni. Akkor sem, ha ugyanazokat a dolgokat teszem. Munkám, foglalkozásom, életem hivatássá válik. Elhivatott keresztényként élem tovább ugyanazokat a napokat – másként.

Többet nézek magamba, másként figyelek másokat, mert a feltámadás fényében és tényében tudom: az Úr az, Aki velem van. Másokkal is. Mindenkivel, aki felismeri és befogadja Őt.